[ szaszfalvi.hu ]

A magyar állam alapításának ünnepén, augusztus 20-án és annak környékén elsõ, államalapító királyunkra emlékezünk. Arra a személyiségre, akire minden magyar nagy tisztelettel emlékezik és néz fel. Arra az emberre emlékezünk, akit – az egyetemes egyháztörténetben egyedülálló módon – mind a nyugati római egyház, mind pedig a keleti ortodoxia (görög-keleti) szentként tisztel.
Ám talán az is észrevehetõ ilyenkor, hogy sok az üres emlékezés. Sok a gyakran unalomig ismételt megemlékezés, ám az alapok elvesznek, elfelejtõdnek. Annyi mindent belemagyaráztak már István életmûvébe (lásd: a kommunizmus álságos gyakorlatát az államalapítás ünnepének kiüresítésére vonatkozóan), hogy nagyon nehéz hiteles szavakkal, igaz módon emlékezni! De mindenkori feladatunk évrõl-évre, hogy újra megpróbáljunk az alapokig lehatolni, hogy újra és újra megpróbáljuk a lényeget, a fontosat, az igazat megragadni István király életmûvében.
Most így próbálom – röviden – ismét megfogalmazni önmagunk számára István király életének, mûvének fundamentális jelentõségét és megtalálni arra a kérdésre a választ: hogyan, milyen titokzatos erõvel tudta István király felismerni és betölteni hivatását a számára adatott idõben a magyarság körében?

1. Elõször is István Isten embere volt. Õ úgy fogta fel politikai küldetését, hogy az misszió. Hivatás a szó legszorosabb értelmében. Nem maga választotta szórakozás. Nem a hatalom megragadása azért, hogy idejét jól töltse, vadászgasson, gazdag legyen, lógathassa a lábát, kényúrként embereket megalázhasson. Isten választott embere volt, amely Isteni hívást õmeg is hallott és amelyre mindig figyelt. Követte és követni akarta mindig az Isten által mutatott utat. „ Nincs más út, csak az Isten útja!” – vallja minden magyarok királya az István, a király mára már klasszikussá lett nagy rockoperában. Nincs más út. Nincs más út a személyes életünk, a családi életünk, a településeink és az egész nemzet számára, csak az élõ Isten útja, akarata, vezetése, parancsa. Az Isten útja a megmaradásnak, az életnek, a jövendõnek az útja. Azért beszélhetünk István királyról úgy, hogy o adott a magyarságnak megmaradást, jövõt, mert õ csak felismerte az Isten akaratát, az Isten útját. Vállalta azt, hogy õ Isten embere.

2. Másodszor István király a hitnek az embere. Nemcsak egy egyszeri döntés volt számára az, hogy õ az Isten embere. Ezt õ meg is élte. Naponta. Élõ hitû ember volt. Élõ hitû ember volt saját életében: személyes döntéseiben, értelmében-érzelmeiben, testben-lélekben egyaránt. Élõ hitû ember volt családi életében: feleségével való kapcsolatában, gyermekéért érzett felelõsségében, nevelésében. Élõ hitû ember volt a politikai életben is: ha kellett határozottsággal és vasszigorral, ha kellett szelídséggel, de mindig következetesen és jó lelkiismerettel. Mindez abból fakadhatott, hogy õ a hitnek az embere volt. Állandó kapcsolatot keresve Istennel. Újra és újra odaállt Istene elé: ha nagy döntések elott állt, ha bûneit, belsõ és külsõ konfliktusait vitte Isten színe elé, ha a múlt és a jövõ terheit hordozta, akkor Istenhez tért mindig. A hit embereként.

3. S végül Isten embereként, a hit embereként a magyarság embere maradt. Õ azt a hívást hallotta meg Istentõl, hogy ott és akkor kell Isten emberévé lennie. Nem valahol a levegõben lógva, csak „papolva”, felelõtlenül, tengve-lengve, senkihez és semmihez nem kötõdve, „üres” evangéliumot hírdetve élte meg hitét. Tudta, megértette, hogy küldetése a magyarsághoz szól. Hogy az evangéliumot akkor és ott kell megélnie, hitelesen kell megélnie és úgy, hogy az evangélium a magyarság számára az „életnek kenyere„ legyen. Küldetése nem úgy általában szól, hanem konkrétan a magyarság megmaradása és jövendõje ügyében. Tudta és egyre jobban értette, hogy a magyarság életének, megmaradásának, jövõjének egyetlen záloga van: az evangélium, az életnek kenyere, Jézus Krisztus.

Nos. István így lett örök érvényû módon minden magyarok királyáva. Függetlenül attól, hogy milyen politikai rendszer jött vagy hogyan akarták alakítani egyesek az emberek „agyát”, gondolatait, és függetlenül attól is, hogy egyesek mit hazudtak össze István királyról, az egyházakról, a Bibliáról és a hitrõl.

István király – számunkra református keresztyének számára is – azért a magyarság vezérlõ csillaga, mert döntéseit mindig Isten színe elõotti felelõsséggel, erkölcsi alapon, belso-hitbéli tusakodások közepette hozta meg, amelyet az azóta eltelt 1000 esztendõ fényesen igazolt. István, minden magyarok királya Istennek az embere, a hitnek az embere és a magyarság embere volt és a ma is példát állít elénk. Csak úgy maradhatunk meg, csak úgy élhetünk normális emberi életet, ha mi is, ma is vállaljuk e hármas egységet: Istennek – a hitnek – a magyarságnak emberei legyünk.
S akkor megmaradhatunk… Európában is…
Sõt… Mi adhatunk életet Európának…

Szászfalvi László

2003. augusztus 20.

Csurgói Harangszó